Mostanában egészen másra figyel Európa... De erről sem feledkezhetünk meg!

 

Megosztás a facebookon

1956. október 23. tiszteletére a mai blogbejegyzés Stekler Bendegúz 2014-es pályázatát tartalmazza, melyet a Kommunizmus Áldozatainak emlékére kiírt városi versenyre készített.

Bevallom, a múzeumlátogatás nem tartozik a kedvenc osztálykirándulás-programjaim közé. De tavaly, amikor történelemtanárunk a Terror Házába vitt minket, akkor nem a szokásos tempóban szaladtuk végig a termeket, hanem szinte földbe gyökerezett a lábunk. Döbbenetes volt látni az áldozatok fotójából összerakott óriás-posztert, a tankot, a kínzás válogatott eszközeit. És mindezt éppen a hírhedt Andrássy út 60-ban.
A Terror Háza Múzeum a 20. századi diktatúrák áldozatainak emlékére jött létre. Számomra az ’56-os forradalommal kapcsolatos látnivalók voltak a legérdekesebbek.

Nagyapám sokat mesélt a forradalomról, amit évtizedekig ellenforradalomként emlegettek. Ő ezt soha nem volt hajlandó így nevezni. Mert TUDTA, hogy mi történt. Tudta, mert átélte.
A Műszaki Egyetemre járt, és ma is jól emlékszik arra a bizonyos október 20-ára, amikor nagygyűlést tartottak az egyetem aulájában. Délután háromkor kezdtek, és még éjfélkor is ott voltak. Sokan szólaltak fel. Volt, akit kifütyültek, másokat éljeneztek. Nyíltan beszéltek az elhallgatott lengyel történésekről, és más olyan dolgokról, amikről akkoriban tilos volt.

Nagyapám ott volt az október 23-i felvonuláson. Zárt sorokat alkottak. A marxista tanszék vezetője ment mellette, aki folyamatosan azt mondogatta: Tartsuk a sort, ne tudjanak beférkőzni közénk a provokátorok!

A tüntetés békésen zajlott, de aznap este már látott egy magyar zászlóval letakart halottat. Aztán másnap még többet...
Részese volt az eseményeknek. Nem hősködött, de tette, amit a többiek. Haragudott magára, mert térdfájása miatt erősen sántított, így nem mindent tudott megcsinálni. De még így is többször életveszélybe került.

Évek óta focizott, és pár nappal a forradalmi események előtt egy meccsen két csatár erőszakosan nekiment, és egyikük a térdébe rúgott. Ez volt az egyetlen olyan mérkőzése, amit nem tudott végigjátszani. A fájdalom még napokig tartott, és nehezére esett a járás.
Ágyban kellett volna maradnia hogy gyógyuljon, de az élet közbe szólt: történelmet írtak, és ebből nem maradhatott ki.
A Rádió épületet előtt voltak a társaival, amikor fel kellett volna szállni egy teherautóra, hogy elmenjenek fegyverekért, de a térde merev volt, és nem bírt fellépni…
Mesélte, hogy kiosztottak nekik puskákat és töltényeket, hogy őrséget adjanak Nagytétényben. Egy napot tudott vállalni. Este a fegyverét leadta, de a töltényeket a kollégiumba a párnája alá tette.
November 1-én jött el a fővárosból, és elfelejtkezett róla, hogy a töltények még mindig ott vannak a párna alatt. Januárban ment vissza az egyetemre, és az első dolga volt, hogy megnézze: ott vannak-e még a töltények. Ott voltak. Akkoriban „lőszer rejtegetés” címén simán börtönbe csukhatták volna. Elég lett volna egyetlen rosszakaró, aki valamilyen vélt vagy valós haszon reményében terhelő vallomást tesz ellene – mint ahogy ez megtörtént sok áldozattal. A Terror Házában lévő kínzóeszközöket látva ezen nem is lehet csodálkozni. A meggyötört rabok még azt is bevallották, amihez közük sem volt.

Sok évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy ezekről a dolgokról nyíltan lehessen beszélni. A megtorlástól való félelem áthatott mindenkit. Mesélte, hogy az egyik barátját közel 30 évvel később, a 80-as évek végén vették elő az 56-os szerepvállalása miatt. Kiderítették, hogy a nemzetőrségben csoportvezető volt, és azonnal kizárták a pártból. Nevetve mondta, hogy ez vele nem történhetett volna meg, mert ő soha nem volt hajlandó belépni a pártba.

Olvastam a neveket a Terror Házának falán. Az életkorokat, és a foglalkozásokat. Bányász, gazdálkodó, miniszterelnök, postás, mérnök, lakatos, egyetemi hallgató.

Vajon mi lett volna, ha megtalálják a nagyapám párna alá dugott töltényeit? Vagy mi lett volna, ha azon a bizonyos futball meccsen nem rúgják szét a térdét, és mindenhol ott van, és mindenben részt vesz?
Talán itt lenne az ő neve is a sok áldozaté mellett.

Viszont akkor én nem lennék itt.

Megosztás a facebookon

1000 csoport nevezett be az idei PénzSztár versenyre, köztük a mi csapatunk két tagja is.  Ez egy országos középiskolai pénzügyi-gazdasági verseny, amelynek első online fordulóján érdekes dolog történt.

15-17 óra között kellett gép mellé ülnünk, és várni a 80 kérdésből álló feleletválasztós tesztet. Három óra lett, de az oldalt csak nem tudtuk megnyitni. Újra próbáltuk, aztán a sokadiknál sejtettük, hogy nem bennünk van a hiba. A rendszer összeomlott. Félóra elteltével megjelent a verseny FB felületén, hogy este 7-ig kitolják a megoldási határidőt.

Aztán 5 óra előtt kiírták, hogy "külső terheléses támadás érte a szervert", és a jövő héten megismétlik. Hát igen, ha egyszerre akar belépni egy felületre több mint ezer felhasználó, akkor előfordulhatnak hibák. De ez azért még nem támadás....:)

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

Csapatunk tagjainak több közös vonása is van. Ilyen az állatszeretet. Mindenkinek van kedvence, arról kedvenc sztorija. Az Állatok Világnapja kapcsán Bendegúz kiscicájának fotóját és rövid történetét osztjuk meg.

- Nyár elején kaptunk két hófehér cicát. Testvérek voltak, állandóan együtt játszottak. Egy augusztusi kora este focizásból jöttem haza, és döbbenten láttam, hogy a kapunk előtt az úttesten fekszik az egyik. A másik ott őrködött mozdulatlan társa mellett. Elütötte az autó. Sajnos ez gyakran előfordul a környékünkön.

Nem lehetett nem észre venni a magányos testvér szomorúságát. Még napokig kijárt az úttestre. Oda, ahol egy egyre halványodó folt emlékeztette arra, mi is történt. Sajnáltuk, ezért társat akartunk keresni neki. Fehér cicát, olyat mint ő. Rövid keresgélés az interneten, és lett is egy ideálisnak tűnő cica. Még aznap elmentünk érte. Öten voltak az alomban: 4 fehér-fekete és egy fehér. Ő volt a legkisebb. Elhoztuk, egy tarka testvérével együtt.

Hamar megszokta az új helyét, de láttuk, hogy valami nincs rendben vele. Kiderült, hogy teljesen süket, és az egyensúly érzéke sem jó. (Hát, ez egy macskánál elég nagy probléma!) Ami a társainak könnyen megy, neki komoly erőfeszítés, de látszik, hogy ott van benne az akarat: ő is meg akarja csinálni! Segítünk neki, ha valahová nagyon fel szeretne mászni, levesszük onnan, ahonnan már nem mer leugrani. És nagyon megható látni, ahogy a másik macska segít neki, ahogy biztatja. Nem hagyja ott, nem bántja, hanem támogatja. Mert ez így természetes. Vagy nem?

 

Megosztás a facebookon