Egyszer volt, hol nem volt… - Így kezdődnek a mesék, amikben oly gyakran hallottunk kisgyerekként a szegény ember családjáról, akiknek nincs mit enniük és napról-napra élnek. De tudtuk, hogy csak ki kell várnunk türelmesen a mese végét, mert addigra mindig minden jóra fordul.

Később a magyar órákon már Móricz, Móra, Charles Dickens, Andersen is mutattak valamit a szegénységből. Árvácska, Nyilas Misi, Twist Olivér, vagy a kis gyufaárus lány nem voltak tipikus mesehősök, sorsuk az lett, hogy szenvedtek, féltek, majd meghaltak. Megindító történetek voltak számunkra, de elég messze tőlünk. Nem rólunk szóltak.

Felnőttünk, és már nem élünk burokban. De eddig mégis úgy éreztük, nekünk nem kell a szemükbe nézni azoknak, akik a piros lámpánál kéregetnek, akik hullámpapíron éjszakáznak, vagy a kukákban turkálnak.

De ez nemrégiben megváltozott. Igazából egy nap is elég volt ahhoz, hogy meglássuk, mennyi kiszolgáltatott, nehéz sorsú ember él közel hozzánk, akik mások gondoskodása nélkül elvesznének. És amit láttunk, abból megtanultuk, hogy semmire sem megoldás, ha elfordítjuk a fejünket.

Egy napot töltöttünk az Oltalom Szeretetszolgálat nyíregyházi munkatársaival, akik minden nap testközelbe kerülnek a szegénységgel.

Erre nem voltunk felkészülve. Görcsbe rándult a gyomrunk, amikor beléptünk a nyomor kapuján – ahol a szemétkupacok között emberek, gyerekek élnek, cicák nyávognak és kutyák nyüszítenek.

Döbbenetes érzés volt hallani az ingyen-konyhán étkezők hangtalan kanalazását és látni a fényesre kitörölt tányérokat. Hisz egy csepp étel sem mehet kárba.

Próbáltunk segíteni, úgy éreztük, nem állhatunk ott tétlenül. Esetlenül fogtunk neki, de a mosogató mellől egy mosolygós srác szólt hozzánk angolul. Andrew önkéntes, Nebraskából érkezett Nyíregyházára, mert szeretne segíteni.
Úgy, mint az a 12 éves kislány, aki saját garázsvásárai bevételéből iskolai felszereléseket vesz a rászoruló gyerekeknek. A 10 éves Hailey, aki azért műveli a kiskertjét, hogy a hajléktalanoknak a friss termésből adhasson. Vagy a  8 éves Christian, aki azért növesztette meg a haját, hogy azt majd a hajukat elvesztő, szegény sorú rákbeteg gyerekeknek adja.

Csodabogarak lennének ezek a fiatalok? Nem. Egyszerűen azt érzik: akár ők is tudnak segíteni. És ennek meg is keresik a módját.

Ha ezt végiggondolod, rájössz, hogy rengeteg lehetőség van a segítségnyújtásra. A lehetőség előtted is ott hever, ha valóban szeretnél TENNI A VÁLTOZÁSÉRT.
És akkor talán többen lesznek azok, akinek úgy zárulhat a története, hogy:

boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

 

Megosztás a facebookon